Piszkozat

Ezt csak most firkáltam, és beteg vagyok, és ezért lehet, hogy csak ezért nem dobom ki rögtön, és lehet, hogy holnap nem is fog tetszeni, de most kipakolom ide, el ne vesszen szegény. Meg hát, ha nem is jó, azért még maradhat tán okulásul, mit hogyan ne tegyek többet...




Dallammá feszít a szél
maga előtt görget
abból már miket mesél
nem kérek én többet

szép szavakkal hiteget
fülembe duruzsol
és ki látott még ilyet!
rámkacsint hamisul

csalfa csókját arcomra
kéretlen cuppantja
tenyerembe karcolja
címét a cudarja

írjak neki levelet
ne kettőt, ne hármat
cirógat, hízeleg
írjak neki százat

írjak tölgyfalevélre
szerelmes sorokat
amit minden vidékre
magával sodorhat

de hogyha elhagyom
(ugye sose tennéd?)
bizony megláthatom
ő mekkora fenség

viharfelhők seregét
küldi a nyakamra
beleszédül, aki él
a nagy zivatarba

letépkedi rögvest
az összes virágot
körbefutni nem rest
az egész világot

úgy tud ordítani
belesajdul a fül
ne akarjam hagyni
őt egyes-egyedül

nincsen neki társa
mire ráfúj, elszáll
nincsen nyugovása
legyek hát virágszál
kicsiny gomblyukába'