fenébe

Már hiányzik. (Meg)bolondulok érte.

Jajajaj

Hát félek, na. És nem voltam elég szorgos. De legyen szerencsém, jó? És ne bántsanak nagyon, jó? Pénteken felvételi, hétfőn záróvizsga. Szóval most félek...

Eltűnés

Most nem nagyon írok, mert ilyenkor, mikor az egyetem nagyon megöl, azt a taktikát szoktam követni, hogy felhagyok átmenetileg az ilyen alapvető életfunkcióimmal, mint dolgok alkotása, ideértve az értelmesebb, blogbejegyzésszintű szövegeket is. Maradok vegetatív üzemmódban, csak olvasok. Még csak egy vizsgám van meg, az is csak kettes, de legalább a bácsi nagyon kedves volt, ezért nem éreztem rosszul magam, hogy ilyen szörnyen bénán feleltem, meg hát végülis úgy őszintén nem érdemeltem többet. A héten lesz kettő, csütörtökön és pénteken is megyek, és egyelőre annyira nem aggódok, de a pénteki az annyiban mumus, hogy az a bácsi nem biztos, hogy ilyen kedves lesz, és félek, hogy egy olyan dolgot, amit amúgy tudok, nem tudom precízen megfogalmazni, és megesz reggelire. Mert azt ígérte, az ilyenért megeszi az embereket. De legalábbis palántázni kezd. De ha ez a kettő megvan, már csak kettő van hátra, és abból szintén csak az egyikről keringenek kevésbé biztató információk. És ha minden jól megy, 14-én végzek ezekkel, és nekiállhatok tanulni a felvételire/záróvizsgára. Hiphiphurrá! Ja, még a szakdolgozatomat is be kellene köttetni, no és persze szerezni hozzá egy témavezetői véleményezést, hogy leadhassam időben. Azt mondta a bácsi, eddig ő noszogatott, most noszogassam én őt. Hát jó. Amúgy azt mondta, a bevezetőm nagyon tetszik neki, szóval erre büszke vagyok. (A bevezetőben már érdemi gondolatok is vannak.) A többi részt szerintem még csak az első verzióban olvasta, ahhoz képest igyekeztem megváltoztatni az útmutatások alapján, amit kellett, remélem, tetszik neki. Ha neki tetszik, akkor minden rendben, a bizottság véleménye nem lehet rosszabb. És pont. (Az idézéses-hivatkozásos dologtól tartottam amúgy leginkább, mert ilyet ugye még sose kellett csinálni, és leírva sehova sincsen, mit várnak ezen a téren, és inkább csak úgy érzésből lehet, meg könyvek/más szakdogák alapján...)
Hjajj.

Összedobált gondolatfoszlányok

Csináltam sütit egy szülinaposnak, de elég rosszul sikerült. Kemény lett. Azt mondták, finom, de azért egy kicsit csalódott voltam...


Aztán elmentünk, és leültünk a Duna partján álldogáló padok egyikére, és beszélgettünk. És aztán az egyik szaktársammal inkább áttelepültünk a hintához erőteljes kérlelésem hatására, és hintáztunk, és beszélgettünk személyes dolgokról, a fiúkról, akik furák, és néhány lányról, akik szintén. És ez olyan jó volt, mert most úgy érzem, hogy jobban a barátom lett, mint eddig. Aranyos lány, kedvelem. Egyébként annyira jó, hogy ilyen meleg van, lehet szoknyát hordani, és nem fázok, és kabátot viszont lehet nem hordani, mert úgy se fázok. Rájöttem, hogy kendőt kötni a hajamba jó dolog, de legalábbis nekem tetszik. Egy sötétkék kisgyopárosat szoktam e célra használni. És ha hűvösödne, vagy fúj a szél, akár a nyakamba is köthetném a hajam helyett, bár erre még nem volt példa. És ezzel a lánnyal, akivel hintáztunk, majd elmegyünk szombaton erre a dologra, mármint a dobolós fényleoltósra, ami a várban lesz. Már várom. Egyébként később a többiek is csatlakoztak hozzánk a hintánál. Őket is szeretem, de velük nem szoktunk ilyesmikről beszélgetni, legalábbis eddig még nem fordult elő. Egy kicsit távolabb vannak, de én örülnék, ha közelebb jönnének ők is. Már megszelídítettek, csak lehet, hogy nem tudják, vagy nem érdekes számukra. Na jó, ezt inkább hagyjuk.

Mostanság három zh-t írtunk, ebből eddig egy ötös lett, egy négyes, de egy beadandóval, vagy javítóval még csinálhatok belőle ötöst, és szeretnék is. A harmadik majd kiderül, de eddig jó a mérleg. Azért mindig elkövetek rémesen ostoba hibákat, például a mínuszokat néha szeretem elsikkasztani. Sokan így vannak ezzel, a matematikusok tényleg nem tudnak számolni. Persze, mert nem is látunk jóformán számokat. Elszoktunk tőlük.

Sóhaj

(Azért talán így leírva jobb már egy kicsit. El kellene mosogatnom, vagy festenem kéne. Az előbbit muszájból, a másodikat meg hogy kibújjak a világból picit.)

Zzz

Nem tudom, miért, de nagyon rosszul szól a rádióm. Zizeg, ez ugyanolyan hangban, mint látványnak a hangyák a képernyőn. De most ez a zizegős hang pont olyan, mint ami belül van, az is mákszemes, és reszket, sőt zizeg is. És abban is buta régi dalok szólnak most rosszul előadva, értelmetlen szavakkal összefűzve.

...

Ilyenkor semminek érzem magam.

...

Elrontottam. Vagy lehet, hogy nem, ó bár tévednék, de ha így nem is, más szemszögből mindenképp elrontottam. Esélyt adtam neki, hogy elromoljon. Nem lett volna szabad. Nem fogja tudni rajtam kívül senki, ha így esett, de ettől nekem egy szemernyit se lett jobb a kedvem. Most elég könnyen tudnék bőgni, de úgy döntöttem, hogy márpedig nem esek bele a kétségbe, és pont, nincs itt semmi katasztrófa, nincs itt semmi látnivaló. Igazából már régen elrontottam ezt az egész izét, úgy ahogy van, de már elég eszem van hozzá, hogy ettől nagyon magam alá is zuhanjak. Annyira hülye vagyok egyébként, hogy ezen problémázok, elég jelentéktelen dolog, nem is változtat semmin a világon, kivéve az én idióta lelki békémet ott valahol belül. Vállat kéne vonni, aztán kész. Nem megy. Körécsavarodtak a gondolataim.

Vita...?

Vannak emberek, akik úgy vitatkoznak, hogy csak hajtogatják az érveiket, és a te hozzászólásaid a témához csak az érvek elismétlését vonják maguk után, esetleg más sorrendben. Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, hogy márpedig a felvetésedre tessék válaszolni, akkor esetleg kaphatsz olyasmiket, hogy igen, ezen a példán tényleg így van, de általánosságban igaz minden egyes ilyen dologra kivétel nélkül, hogy nem így van. És ilyenkor én a hajamat szoktam diszkréten tépni, és halálsikolyokat fojtok magamba. És az a szörnyű, hogy próbálok én törekedni a békére, nagyon igyekszem megtalálni a hibát az okoskodásomban, feloldani valahogy ezt a nyilvánvaló ellentmondást, de nem megy, és kicsinek és ostobának érzem magam, hiába vagyok tökéletesen meggyőződve arról, hogy ez így értelmetlen. Persze lehet, hogy csak a gondolkodásmódom csökevényes felfogni ennek a látszólagos ellentmondásnak az értelmét, de valahogy nem úgy tűnt. És próbálom felépíteni az érveimet szépen szisztematikusan, példákkal megtűzdelve, és kérve, kérve, hogy akkor válaszoljon azokra a kérdésekre, hogy mégis szerinte milyen nem csupa nulla együtthatókra kaphatnék itt nullát, mert ha mutat, én elhiszem, de tényleg, de hát ő nem tud mutatni, én meg meg tudom mutatni, hogy mert olyan nincsen, és kijelenti, hogy ez nyilván lineárisan független, majd közli, hogy de az izébigyók soha nem lineárisan függetlenek, le van ám írva. Ez nálam kicsapja a biztosítékot. Majd - érzésem szerint fennsőbbségében sértetten, a rám pocsékolt időt sajnálva - közli, hogy de most már tényleg megy, mert van ám jobb dolga is, és azzal kell foglalkoznia. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy én egy percig nem vágytam ilyesfajta figyelemre, ha ő áll elő azzal, hogy hülyeséget beszélek, akkor ne én legyek már felelős elpocsékolt drága perceiért.) Jah és persze megpendíti még azt a burkoltan - vagy talán annyira nem burkoltan - lehülyéző szálat, amelyben tudtomra adja, hogy ez le van írva valahova, ahonnan ő idézte, és ne gondoljam már, hogy okosabb lehetek a többieknél, akik azt oda leírták. És ekkor még kisebbnek érzem magam, meg még úgy, mint akire ráléptek. És megkeresem a forrást, és ott modulo 2 számolnak. Jah, mod2 nyilván összefüggők, de az én esetemben abszolút nem indokolt afölött a test fölött számolni. Arról már nem is beszélve, hogy ha elfogadnám ezt a számolási módot, az egész bizonyítandó ökörség lenne. Szerintem. De nyilván hülye vagyok, és nem tudhatom. Most nagyon rossz kedvem lett.

Hol vagyok?

Szeretnék verseket írni, de mintha kilopták volna ezt belőlem. Nem tudok koncentrálni rá, csak ha kiverem a fejemből azt, amit az egyetemen tanulok, olyan más a kettő, persze lehet, hogy simán érzelmileg vagyok kicsit lepukkant állapotban. Elvesztem, kérem a becsületes megtalálót, hogy adjon le a portán vagy a hangosbemondónál!

Közlekedés

Nem írok bevezetőket... Csak úgy idefirkálok mindenféle zöldséget. Most például a legutóbbi érdekes estémet.

Rendes útbaigazítást még csak nőktől kaptam. Úgy értem, olyat, amit tudok használni. Biztos a többi is szép és rendes volt, csak nem számomra.

Úgyhogy nem is volt olyan egyszerű odajutni, ahová akartam, mert szétszóródtam, no nem a szélrózsa minden irányába, csak úgy figyelmességileg, ezért indulás előtt nem néztem meg a lehetségesen összeszedhető információmorzsákat úticélomról, no meg igazából azok se segítettek volna sokat. A kapott útbaigazítás annyira elég volt, hogy csak negyed órát töltsek keresgéléssel... Addig, ameddig ismertem az utat, minden szépen ment. Aztán hirtelen ki kellett választanom egy bizonyos számú buszt a nagyon sok közül. Először kapásból rossz helyen kerestem, majd mikor cikkcakkban végigjártam az összes megállóhelyet, kénytelen voltam rádöbbenni, hogy ez nagyon, nagyon gyanús. Visszamentem hát az aluljáróhoz, mert ott vannak táblák, és a táblák jó barátaim. És a táblán volt egy nyíl, amit először nem észleltem, vagy legalábbis nem tudatosodott bennem, és ez a nyíl cselesen arról informált, hogy igen, itt erre a táblára fel vannak írva ezek a buszok, de azért, mert itt nem fogod őket megtalálni, hanem hátrefelé indulj el értük. Hát elindultam. És ott meg még sokkal több megállóhelyet leltem, és el is kezdtem cikkcakkban megkeresni a nekem megfelelőt, és természetesen utoljára bukkantam rá, pedig egy elkeseredettebb pillanatomban még segítséget is kértem egy lánytól, de sajnos nála sem volt. Végül sikerült felszállnom, sőt, sikerült megnéznem a busz belső oldalán a táblán, hogy nekem a negyedik megálló kell. Gondoltam, jól van, ezt azért már majdcsak megoldom. Hát megoldottam, de nem szabványos módon, ugyanis az ötödiknél szálltam le, mert a buszban nem volt kiírva, hogy hol járunk, ismeretlen volt a terep, és egy-két megálló felett - na jó, igazából mellett - átsiklottunk. Sebaj, annyit még megtudtam leszállás közben, hogy az utcanév azért stimmel, mert ez az egész nagy hosszú mind az. Úgyhogy elindultam, és mentem és mentem. Egyszer egy autó a járdán közelített meg egy parkolóhelyet, ami csak azért volt vicces, mert feltolatott előttem a járdára, és olyan volt, mintha üldözném, mert egyforma sebességgel haladtunk. (Mivel felvettem a tempóját, mert hát csak nem üthetem el szegényt.) Bogarásztam egy darabig a házszámokat, lépcsőházbetűket - kiderült újfent, hogy vaksi vagyok, mert valahogy én több d és c betűt is észleltem, de az nem lehet, mert csalás. Valószínűleg az egyik c igazándiból e lehetett, az egyik d pedig a. De addigra már semmi sem állíthatott meg.

Azt hittem, egészen sikerült elkésni, de kiderült, hogy még csak egy ember érkezett meg, majd az is kiderült, hogy négy nem is fog. (Az ötödikről, aki szintén nem érkezett meg, onnan derült ki egy idő után tapasztalati úton, hogy egyszerűen nem bukkant fel.) De azért előbb-utóbb be-, majd kifutottak népek, és játszottunk társasjátékot, amiben az az egyetlen dolog nem jó, hogy akaratos, játékszabályt másképp értelmező egyének jelenlétében előbújik belőlem a népnevelő, és megpróbálom érvényesíteni a saját elképzeléseimet, de amikor akaratosan szólnak vissza, hogy de hát nem, attól meg úgy érzem magam, mint egy meztelencsiga. Főleg, ha igazuk van, vagy ha ők azt hiszik, hogy igazuk van. De azért megkötöttünk mindenféle kompromisszumokat, és eljátszogattunk, de én a múltkor sokkal jobban éreztem magam. Egyrészt, mert többen voltunk, és az jó, másrészt meg akkor a velem egy játékot játszókkal könnyebb volt zöldágra vergődni, harmadrészt meg elfelejtettem kicserélni az éjszakás inzulinomban a patront, és nem volt benne elég, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak, de aztán arra jutottam, hogy némi késéssel majd beadom, ha visszaérek a koliba. És lőn. Jah, és negyedrészt meg nemmondommeg. (Negyedrészt hülye vagyok, azért. Az egy egészen egyéb körülmény, és nem tartozik ide, csak jajj.) Barkochbáztam is, és azóta se tudom, mire gondolt a gondolóember, de majd ki fogom találni. Csak elterelték a figyelmünket, no meg azt mondták, hogy psszt. És utána jól elfelejtettük.

A visszaindulásos problémakör meg úgy alakult, hogy ketten el akartak menni, egy ember nem tudta, hogy ott aludjon-e, vagy inkább ne, én meg mondtam, hogy ahogy a bizonytalan dönt, úgy döntök én is, mert tőle akartam útbaigazítást szerezni. Éjjel nem szeretek eltévedni. Végül azt találta ki az illető, hogy játszik egy basht a házigazdával, három élettel, és ha a házigazdánk nyer, marad, ha meg nem, akkor megy. Fölényes győzelmet aratott elképesztő dobássorozattal, és végül még arra is rájöttünk, hogy igazándiból mind a négyen nagyjából egy irányba is mehetünk, és így is tettünk.



Egyébként most fáj egy kicsit a csöpp lelkem egy parányi dolog miatt, de már mondtam neki, hogy igazán hagyja abba, és kicsit hajlandó volt elcsitulni. Tudjátok, időnként teljesen ostoba szegény, aztán rá kell szólnom.