Közlekedés

Nem írok bevezetőket... Csak úgy idefirkálok mindenféle zöldséget. Most például a legutóbbi érdekes estémet.

Rendes útbaigazítást még csak nőktől kaptam. Úgy értem, olyat, amit tudok használni. Biztos a többi is szép és rendes volt, csak nem számomra.

Úgyhogy nem is volt olyan egyszerű odajutni, ahová akartam, mert szétszóródtam, no nem a szélrózsa minden irányába, csak úgy figyelmességileg, ezért indulás előtt nem néztem meg a lehetségesen összeszedhető információmorzsákat úticélomról, no meg igazából azok se segítettek volna sokat. A kapott útbaigazítás annyira elég volt, hogy csak negyed órát töltsek keresgéléssel... Addig, ameddig ismertem az utat, minden szépen ment. Aztán hirtelen ki kellett választanom egy bizonyos számú buszt a nagyon sok közül. Először kapásból rossz helyen kerestem, majd mikor cikkcakkban végigjártam az összes megállóhelyet, kénytelen voltam rádöbbenni, hogy ez nagyon, nagyon gyanús. Visszamentem hát az aluljáróhoz, mert ott vannak táblák, és a táblák jó barátaim. És a táblán volt egy nyíl, amit először nem észleltem, vagy legalábbis nem tudatosodott bennem, és ez a nyíl cselesen arról informált, hogy igen, itt erre a táblára fel vannak írva ezek a buszok, de azért, mert itt nem fogod őket megtalálni, hanem hátrefelé indulj el értük. Hát elindultam. És ott meg még sokkal több megállóhelyet leltem, és el is kezdtem cikkcakkban megkeresni a nekem megfelelőt, és természetesen utoljára bukkantam rá, pedig egy elkeseredettebb pillanatomban még segítséget is kértem egy lánytól, de sajnos nála sem volt. Végül sikerült felszállnom, sőt, sikerült megnéznem a busz belső oldalán a táblán, hogy nekem a negyedik megálló kell. Gondoltam, jól van, ezt azért már majdcsak megoldom. Hát megoldottam, de nem szabványos módon, ugyanis az ötödiknél szálltam le, mert a buszban nem volt kiírva, hogy hol járunk, ismeretlen volt a terep, és egy-két megálló felett - na jó, igazából mellett - átsiklottunk. Sebaj, annyit még megtudtam leszállás közben, hogy az utcanév azért stimmel, mert ez az egész nagy hosszú mind az. Úgyhogy elindultam, és mentem és mentem. Egyszer egy autó a járdán közelített meg egy parkolóhelyet, ami csak azért volt vicces, mert feltolatott előttem a járdára, és olyan volt, mintha üldözném, mert egyforma sebességgel haladtunk. (Mivel felvettem a tempóját, mert hát csak nem üthetem el szegényt.) Bogarásztam egy darabig a házszámokat, lépcsőházbetűket - kiderült újfent, hogy vaksi vagyok, mert valahogy én több d és c betűt is észleltem, de az nem lehet, mert csalás. Valószínűleg az egyik c igazándiból e lehetett, az egyik d pedig a. De addigra már semmi sem állíthatott meg.

Azt hittem, egészen sikerült elkésni, de kiderült, hogy még csak egy ember érkezett meg, majd az is kiderült, hogy négy nem is fog. (Az ötödikről, aki szintén nem érkezett meg, onnan derült ki egy idő után tapasztalati úton, hogy egyszerűen nem bukkant fel.) De azért előbb-utóbb be-, majd kifutottak népek, és játszottunk társasjátékot, amiben az az egyetlen dolog nem jó, hogy akaratos, játékszabályt másképp értelmező egyének jelenlétében előbújik belőlem a népnevelő, és megpróbálom érvényesíteni a saját elképzeléseimet, de amikor akaratosan szólnak vissza, hogy de hát nem, attól meg úgy érzem magam, mint egy meztelencsiga. Főleg, ha igazuk van, vagy ha ők azt hiszik, hogy igazuk van. De azért megkötöttünk mindenféle kompromisszumokat, és eljátszogattunk, de én a múltkor sokkal jobban éreztem magam. Egyrészt, mert többen voltunk, és az jó, másrészt meg akkor a velem egy játékot játszókkal könnyebb volt zöldágra vergődni, harmadrészt meg elfelejtettem kicserélni az éjszakás inzulinomban a patront, és nem volt benne elég, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak, de aztán arra jutottam, hogy némi késéssel majd beadom, ha visszaérek a koliba. És lőn. Jah, és negyedrészt meg nemmondommeg. (Negyedrészt hülye vagyok, azért. Az egy egészen egyéb körülmény, és nem tartozik ide, csak jajj.) Barkochbáztam is, és azóta se tudom, mire gondolt a gondolóember, de majd ki fogom találni. Csak elterelték a figyelmünket, no meg azt mondták, hogy psszt. És utána jól elfelejtettük.

A visszaindulásos problémakör meg úgy alakult, hogy ketten el akartak menni, egy ember nem tudta, hogy ott aludjon-e, vagy inkább ne, én meg mondtam, hogy ahogy a bizonytalan dönt, úgy döntök én is, mert tőle akartam útbaigazítást szerezni. Éjjel nem szeretek eltévedni. Végül azt találta ki az illető, hogy játszik egy basht a házigazdával, három élettel, és ha a házigazdánk nyer, marad, ha meg nem, akkor megy. Fölényes győzelmet aratott elképesztő dobássorozattal, és végül még arra is rájöttünk, hogy igazándiból mind a négyen nagyjából egy irányba is mehetünk, és így is tettünk.



Egyébként most fáj egy kicsit a csöpp lelkem egy parányi dolog miatt, de már mondtam neki, hogy igazán hagyja abba, és kicsit hajlandó volt elcsitulni. Tudjátok, időnként teljesen ostoba szegény, aztán rá kell szólnom.