2010. április 27., kedd

Egy kis előadás


Kiselőadást kellett tartani, mert az egyik tárgyamból részben erre kapjuk a jegyet. A témámba nem tudtam kellő mennyiségű matematikát tenni, ettől ideges lettem kissé, ettől túl gyorsan elmondtam az anyagot, amit összegyűjtöttem, húsz-harminc perc helyett lezavartam tíz perc alatt, ettől úgy éreztem, borzalmas voltam, de mikor visszajöttem a koliba, kiderült, hogy a tanártól kifejezetten jó pontokat kaptam előadásmódra és tartalomra is, és a közönségszavazatos pontok is egész jók lettek, úgyhogy nincs okom nyűgösnek lenni. Túl vagyok rajta végre!
(Amúgy a témám érdekes lett volna, mert a klímaváltozásról beszél(t)ünk hárman, és én a múltbéli globális dolgokat kaptam, jégkorszak, kis jégkorszak, ilyesmi, de csak grafikonokat találtam hozzá, más matematikát nem. Viszont volt köztük egy vicces is, mert a kis jégkorszakos grafikon egyik vonala az adott évi hőmérséklet átlagtól való eltérését, a másik vonal pedig az akkor elégetett boszorkányok mennyiségét - bár lehet, hogy csak a boszorkányperek számát, forrása válogatja - jelölte. Ez elsőre igencsak megnevettetett, még ha van is logika a dologban.)

2010. április 22., csütörtök

Van ma valami a levegőben


Ez a mai különleges szülinap, mert olyanok köszöntöttek fel, akiktől ez egészen meglepetésként ért, kaptam virágot is, és fagyimeghívásokat, csokit, rajzot és olyan ceruzát, amelyik négyszínű. Hát nohát.

2010. április 21., szerda

Álommanó szorgoskodott


Egyébként nagyon érdekes dolgot álmodtam. Egy kollégiumszerű épületben, de inkább kisebb lakásszerű szobában voltunk sokan, és társasjátékoztunk. Egyszer elkezdett valaki ordítani a folyosó túlvégén. Kimentem a folyosóra, hogy megnézzem, és egy őrmester volt, és azt üvöltötte, hogy ne legyünk már ilyen hangosak. Mármint nem konkrétan nekünk címezte, hanem az egyébként teljesen csendes egész épületnek. Aztán visszamentem a szobába, de utánamkiabált, hogy "Gyere csak vissza, fiacskám!", majd bejött ő is. És tovább kiabált, de aztán megpillantotta Katát, aki egy zizzent leányka, mármint aranyosan zizzent, és kiderült, hogy ismerik egymást, úgyhogy utána beszállt ő is társasozni, és abbahagyta a kiabálást, kedves lett a maga módján, csak folyamatosan rendszabályozott minket, hogy nem úgy kell dobni a dobókockával, meg hogy semmit se tudunk rendesen csinálni. Ilyen volt a természete. Jah, és majdnem mindenkinek születésnapja volt, de nem egyszerre, hanem egymás után, holott ugyanaznap estefelé játszódott le az egész, nem nyúltunk át következő napra. Egy szülinap nagyjából negyed óráig tudott érdekes lenni. Az enyémre nem nagyon figyeltek fel, mert mindig mikor próbáltam mondani, hogy jé, nekem is van, akkor valaki más mondott valamit. De nem volt szomorú dolog, csak olyan jajj, de ügyetlenkedek. És Katát felhívta egy ismerőse, hogy menjen át hozzájuk szülinapozni, és mivel nem akartunk egyedül maradni az őrmesterrel - bár kicsit paradox ilyenformán az egyedül, mert mi voltunk a tömeg -, ezért mindenki megindult utána. Én nem tudtam, mert az út szélén elképesztő röhögőgörcs tört rám, és nem bírtam felállni, csak nevettem görnyedezve, az őrmester meg bambán állt mellettem. Merthogy közben a folyosó helyett egy erdei útra értünk ki a szobából, és furcsa módon biciklik termettek ott, azzal mentek el a többiek. Mikor fel tudtam állni, én is biciklire ültem, de már eléggé eltávolodtak, és mikor útelágazáshoz érkeztem, nem láttam őket, és nem tudtam, merre kell menni. Ott már álltak házak, és kicsit emlékeztetett a kanyar a falunk egyik pontjára, de csak a fák és a táj, a házak nem annyira. Épp kilogikáztam, hogy jobbfelé biztos nem mehettek, mert arra láttam volna őket, és el akartam kanyarodni balra, mikor jobbról feltűnt Gergő, ugyanis úgy gondolta, összeszed, nehogy elkeveredjek. És akkor együtt megérkeztünk egy nagyon különös kis házacskához, sötétzöld kapuval, burjánzó zsebkendőnyi kis előkerttel, sűrűn benőve mindenféle zölddel, meg egy pici girbe-gurba fácskával, és egy nagyon ódon kinézetű, izgalmas bejárati ajtóhoz jutottunk a párlépésnyi macskaköves járdán, viszont mikor benyitottam, mögötte csak lomok voltak és pókháló. Egészen üres és elhagyatott kinézetű szobácska lapult ott. De volt mellette egy kisebb, jelentéktelenebb ajtó is, mögötte lépcsősor, és arra följutottunk egy teraszféleséghez. A többiek ott beszélgettek. És körülbelül itt ébredtem fel.

Ez is szép nap


Ma levált a cipőm sarkán egy izé, lifegett, megpillanatragasztottam, fagyiztunk, fűben ültünk, beszélgettünk hárman, és azt mondták, hogy lehetnék meseszereplő, és ennek nagyon örültem, és szurkolni is voltam, és nyertünk, és mindig mást kiabálunk a végén kézegymásrapakolással-felemeléssel, és most a nevemet csatakiáltották, mert tanakodtak, és T. mondta, hogy nekem lesz holnap a szülinapom, és kaptam rá csatakiáltást. Még sose kaptam csatakiáltást. (:

2010. április 20., kedd

Napom-pompompom


Ma voltam egy meglehetősen rossz órán. Csak az a jó benne, hogy nem vettem fel a tárgyat, csak kíváncsiságból jártam be rá. Azt hiszem, tényleg igaz, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik. Csak az a szomorú, hogy ez egy nagyon jó óra is lehetne, mert a téma érdekes. Csak hát... nem úgy sikerült. A maira azért mentem be, mert olyasmit vettünk, amit beleírok a szakdolgozatomba. Igazából nem is az algoritmus érdekelt, nem ebből a forrásból fogok dolgozni, épp csak a motivációra voltam kíváncsi, hogy mi is áll az egész feladat mögött, mi mindenre szokták használni. Annyit megtudtam, hogy evolúciós láncokat építgetni. Viszont volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztem, szeretnék egy aprócska hibára rámutatni, mert biztosan csak elírás. És jelentkeztem vagy tíz percen keresztül, a bácsi látta is, aztán egyszer szólt, hogy fölösleges jelentkezni, amit én önkényesen úgy értelmeztem, hogy nem kell jelentkezni, mondhatom - valószínűleg arra gondolt, hogy biztos butaságot fogok kérdezni, de majd megvilágosodok, csak várjam ki csendben -, és mondtam, hogy én csak azt szeretném mondani, hogy... És azt mondta, nem. De én tudtam, hogy de. És aztán igyekeztem ezt érvekkel alátámasztani. És ő erre nem nagyon volt vevő, és aztán a végén elhessentett azzal, hogy lényegtelen. Azt már csak egész csendben motyogtam, hogy de hát ez az algoritmus lényege... Aztán amőbáztunk a mellettem ülő lánnyal, mert szegény nagyon kínlódott, hogy ez szörnyűséges, és jó sok idő elteltével az előttünk ülő hátrafordult, és mondott valami olyasfélét, hogy eljutottak oda, hogy igen, úgy van, ahogy azt korábban is próbáltam mondani. Na mindegy. Azt hiszem, a bácsi egy olyasfajta belső logika alapján építette fel a dolgot, ami nem valami szerencsés, hogy finom legyek és nőies. (Abból gondolom ezt, hogy kiadott egy háromlapos leírást, és azon szerepelt a jelölés, aminek a jelentéséről közbeszólásom előtt furcsa dolgot állított, és szerepeltek a lapon az általam említettek is. És azt bizony ő gépelte. Nem értem...)

Aztán kiültünk R.-val a fűbe, ettünk banánt, aztán el is heveredtünk, mert az jó és hangulatos, mellettünk frizbiztek, és csak azt sajnáltam, hogy lefűnyírózták a sok pitypangot, pedig olyan szépek voltak, és én közéjük szerettem volna leheveredni, mert az egy kicsikét még hangulatosabb.

Hűűű! Ezt felejtettem el! Tollasütőt hozni. Most le is írom ide, hogy eszembe jusson majd. Tudtam, hogy valamit elfelejtettem, de sehogy se akart eszembe jutni.

Mostanában egyébként az időm és energiám ellopdossa a szakdolgozat. Magába szívja és kövéredik, de még nem eléggé. Még elég soványka. Igazából már azzal is ellopdossa, hogy gondolok rá, de attól még sajnos nem kövéredik.

2010. április 17., szombat

toritextil játszik...


...mindenféle földi jóval. Méghozzá igen kedveset, ugyanis kisorsolós-elajándékozóst.


Én ilyenben még sose vettem részt, csak nézegettem már néhányszor, de olyanoknál nem akartam játszani, akiket nem olvastam előtte, de őt már olvasgatom, és ez egyébként is irtó izgalmas, úgyhogy most jelentkeztem. Olyan kedves dolog.

2010. április 14., szerda

Hangjegyfa



Szülinapra szerettem volna valami kis mütyürt készíteni. Abban biztos voltam, hogy fel kell használnom a hangjegyes szalvétát, mert a szülinapos szereti a zenét, és még csinálni is tudja. Kibányásztam a ragasztólakkot hozzá egy polc tetején lévő zacskóból, és akkor vettem észre az ott heverő befőttesüvegtetőt. És rájöttem, hogy ezzel bizony lehetne kezdeni valamit. Nem sikerült olyan szépen belerakni a hangjegyeket, mert itt-ott picit elmaszatolta a lakk, pedig egyáltalán nem hígítottam fel vízzel, de azért talán így is megjárja. Mivel fát rajzolni egészen szeretek, ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy az legyen a közepén, aztán kicsit megtorpantam, mert féltem, hogy ha tovább rajzolom, még a végén elrontom az egészet. De olyan üres volt a fa alatti rész, megtanácskoztam egy ismerőssel, hogy jó ötletnek tartja-e, hogy rajzoljak a fára és alá még hangjegyeket, és ő mondta, hogy igen, és a fáról lelógók legyenek pirosak. Végül hallgattam rá, de úgy nem tetszett igazán, nem volt elég erőteljes színe a piros tollamnak, ezért azokat a részeket még kicsit kihúztam feketével. És íme, ez a végeredmény. Ma át is adtam, nem sokáig szoktak nálam maradni a készített mindenféle kis bigyóim. Azt mondta, tetszik neki. Úgyhogy örülök.

2010. április 11., vasárnap

Életembeliségek


Szerdán voltam színházban, majd hazafelé ballagás közben a villamosmegállóban összefutottam ismerősökkel, akik a Margit-szigetre szándékoztak menni zenélni, beszélgetni és csöppet iszogatni. Zenélni nem tudok, de hallgatni igen, inni inkább vizecskét szeretek, ha már választani kell, de beszélgetni az igazán jó dolog, meg úgy az egész hangulata is tetszett. Velük tartottam hát, a fiúk gitároztak, előkerült egy szájharmonika - azon de jó lenne tudni játszani! -, szaladgáltunk csak mert az jó - habár cipőügyileg hátrányos helyzetben voltam, mert nem erre öltöztem kimondottan -, simogattunk sünt - még sosem simogattam sünt! -, és elvoltunk, mint a befőtt - több megjegyzést nem írok már, csak még ezt, na -, aztán jó későn szétszéledtünk hazafelé. Jó volt. Nem vagyok az a társaság lelke emberke, de én attól még szeretem a társaságot, csak időnként a magam csendes módján.

Ma a csöpp unokatestvérem közölte velem, hogy négyszemközt kell beszélnünk, úgyhogy felültünk a lépcső tetejére, és elmesélte, hogy Böbe milyen csuda dolgokat csinált: kijavította a füzetében, mert rosszul írta le a nevét, felhívta a barátait, meghívott egy dinoszauruszt, aki láthatatlan és növényevő és kicsi, elolvasta az összes mesét, betakarózott egy sárga lappal, és hasonlók. Csináltunk még egy manót, jobb híján vonalas füzetlapból, ennek csak fejet és testet hajtottam, a karját pedig a testére rajzoltam, mert épp egy nagy virágcsokrot fog maga előtt. Neki aprópöttyös a sapkája és a karján a ruha, szintén van masni a cipőjén, csücsöri a szája, göndörkés a haja, kék a szeme, és Julcsinak lett elnevezve. Egyébként az anyukája elmesélte, hogy a másik manót, amit segítettem neki meghajtani, nagy műgonddal órák hosszat rajzolgatta, hogy ugyanolyan legyen, mint Böbe, csak ő piros és kisebb. A neve még apróbb módosulásokon szokott átesni, néha Böbi, néha Böbil, vagy Böbin, vagy valami hasonló.

Viszont a hétvégén borzasztóan elhanyagoltam a szakdolgozatomat, amiért igencsak lelkiismeretfurdalok és tele vagyok homályos elűzhetetlen rossz érzésekkel, pedig nagy gond nincsen. Nem tudom, benézzek-e a témavezetőmhöz hétfőn, vagy csak egy héttel később, mikor reményeim szerint elkészülök. És mi van, ha mégsem készülök el? De nem, ezt inkább hagyjuk is. Jaj.

2010. április 3., szombat

Tavaszra akartam csinálni valami jót...


..., habár nem sikerült túl fényesen...