Eltűnés

Most nem nagyon írok, mert ilyenkor, mikor az egyetem nagyon megöl, azt a taktikát szoktam követni, hogy felhagyok átmenetileg az ilyen alapvető életfunkcióimmal, mint dolgok alkotása, ideértve az értelmesebb, blogbejegyzésszintű szövegeket is. Maradok vegetatív üzemmódban, csak olvasok. Még csak egy vizsgám van meg, az is csak kettes, de legalább a bácsi nagyon kedves volt, ezért nem éreztem rosszul magam, hogy ilyen szörnyen bénán feleltem, meg hát végülis úgy őszintén nem érdemeltem többet. A héten lesz kettő, csütörtökön és pénteken is megyek, és egyelőre annyira nem aggódok, de a pénteki az annyiban mumus, hogy az a bácsi nem biztos, hogy ilyen kedves lesz, és félek, hogy egy olyan dolgot, amit amúgy tudok, nem tudom precízen megfogalmazni, és megesz reggelire. Mert azt ígérte, az ilyenért megeszi az embereket. De legalábbis palántázni kezd. De ha ez a kettő megvan, már csak kettő van hátra, és abból szintén csak az egyikről keringenek kevésbé biztató információk. És ha minden jól megy, 14-én végzek ezekkel, és nekiállhatok tanulni a felvételire/záróvizsgára. Hiphiphurrá! Ja, még a szakdolgozatomat is be kellene köttetni, no és persze szerezni hozzá egy témavezetői véleményezést, hogy leadhassam időben. Azt mondta a bácsi, eddig ő noszogatott, most noszogassam én őt. Hát jó. Amúgy azt mondta, a bevezetőm nagyon tetszik neki, szóval erre büszke vagyok. (A bevezetőben már érdemi gondolatok is vannak.) A többi részt szerintem még csak az első verzióban olvasta, ahhoz képest igyekeztem megváltoztatni az útmutatások alapján, amit kellett, remélem, tetszik neki. Ha neki tetszik, akkor minden rendben, a bizottság véleménye nem lehet rosszabb. És pont. (Az idézéses-hivatkozásos dologtól tartottam amúgy leginkább, mert ilyet ugye még sose kellett csinálni, és leírva sehova sincsen, mit várnak ezen a téren, és inkább csak úgy érzésből lehet, meg könyvek/más szakdogák alapján...)
Hjajj.